Húsz-huszonegy éve volt Óbudán egy kisvendéglő. A szakács már akkor meggyőződéses híve volt a korszerű, egészséges, reform-táplálkozásnak. Olyan könnyű, bio jellegű ételeket lehetett ott enni, mint például sertéskörmös, sertéscsülkös marhapacal sült velővel nyakon öntve.Friss, idei Bilagittal.Néhány kollégámmal, akik akkor egy világelső amerikai pr-cégnél dolgoztunk hol itthon, hol külföldön, ide voltunk befizetve ebédre, és alighanem nagyon megfeküdhette a gyomrunkat a könnyű ebéd, mert egyszer csak azt mondtuk, hogy otthagyjuk a jól jövedelmező állásunkat, és csinálunk egy garázs-céget a semmiből.Hogy miért? Mert azt láttuk, hogy akkoriban a szaktudás ezeknél a külföldi cégeknél volt, de Magyarországon úgy adták el, mint bennszülötteknek az üveggyöngyöt, aranyárban. Ráadásul még volt az a mondás, amitől azóta is borsódzik a hátam: az ügyfélnek azt kell eladni, amit akar, azután azt kell megcsinálni, amit mi akarunk. Egyszerűen erkölcsi kérdés volt – ha úgy tetszik, hiúsági -, hogy megmutassuk: mi magyarok is képesek vagyunk ugyanolyan jól csinálni, mint ők, csak a fenti mondással ellentétben korrektül.1996 őszén tehát fejest ugrottunk a sötét semmibe, otthagytuk az amerikai fizetést, a céges autót, céges mobilt és a lakásunk manzárdjában négyen megalapítottuk a Noguchit. Jellemző, hogy az előző cégtől még tizen jelentkeztek, hogy inkább velünk jönnének a semmibe, de hát ennyi embernek nem kockáztathattuk az egzisztenciáját. Tényleg garázs-cég voltunk, rengeteg gyűrődéssel. A négy alapítóból kettő nem is bírta, visszamenekült a tutiba. Már a megtakarításaink végét éltük föl, amikor négy hónap után megszereztük az első ügyfelet. Fél évig tartott, mire annyi pénzünk lett, hogy irodát bérelhettünk. És közben lázasan gyártottuk a stratégiát, taktikát. Ha valaki bekukucskált volna a manzárd ablakán, bizonnyal azt gondolhatta, hogy Lipótmező zárt osztálya kiköltözött az Öv utcába. Olyanokat hallott volna, hogy öt év alatt piacvezető helyet kell elérnünk. Hogy tíz év alatt vonzóvá kell lennünk egy nagy nemzetközi cég számára. Hogy csak annyi pénzünk van, amit az ügyféltől kapunk. Ezért szeretni, tisztelni, segíteni kell az ügyfél céljait, és a mi célunk, hogy hosszú távú, stratégiai kommunikációs tanácsadók legyünk. Hogy lesz olyan ügyfelünk, aki húsz évig velünk marad. Hogy a pr egy teniszmeccs, ahol a mi munkánk, hogy a labda mindig a másik térfélen legyen. Vagyis mindig vissza kell ütni: kiszolgálni az ügyfelet. Hogy nálunk nem lesz olyan, hogy az egyik munkatárs zseni, a másik meg kávét főz és faxol.Nem lipótmezei lázálmok voltak, persze, ezek, hanem szakmailag, tudományosan megalapozott tételek. (Nem tudom, ma mi a helyzet, de akkor az egyetlen voltam az országban, aki Angliában szerzett MBA-t nemzetközi pr-menedzser szakon.)Nem telt le a tervezett öt év, csak négy, amikor piacvezetők lettünk. Legyőztük azt a világcéget is, ahonnét eljöttünk. Az első kelet-európaiként megkaptuk a Frontline 21. Díjat, mint a fejlődő országok legjobb pr-cége. Nem kellett tíz év: 2004-ben a világ akkori legnagyobb pr-cége, az Omnicom-Porter Novelli tett ránk visszautasíthatatlan ajánlatot.Körülbelül tíz évig tartott, míg stabilan, megdönthetetlenül, kikerülhetetlenül fölépítettük a céget. És akkor elkezdtük szervezni, hogy túlélje az alapítókat.Évről-évre törekedtünk arra, hogy mindig tehetségesebb, kreatívabb, kétnyelvű szakembereket találjunk. Húsz év után is minden tanácsadó ismeri a kávéfőzés rejtelmeit (a következő húsz év feladata lesz, hogy megtanulják a csészét is berakni a mosogatógépbe), és minden junior munkatárs 48 óra alatt összerittyent egy nemzetközi sajtótájékoztatót.Két éve lemondtam a cég operatív irányításáról, azt hiszem, senki se vette észre. Hogy értendő? Az ügyfeleknek mindig rendelkezésére állok ma is, de a fiúknak már nem. Ők már önállóan vezetik a céget, az elmúlt húsz év legtehetségesebb, legjókedvűbb csapatával.A fiaim szerencsére kezdettől érdeklődtek a kommunikációs szakma iránt. Fiatal koruk ellenére az ókori Rómában már földet kaptak volna a császártól, mint veteránok, mert leszolgálták a húsz évüket a légióban. Ők már külföldi egyetemeken ezt a szakmát tanulták, tudatosan készültek a szerepükre. (Igaz, a legkisebbnek, Andrásnak az volt az eredeti álma, hogy a gazdasági diploma megszerzése után lesz egy McDonald’s étterme, de végül is beérte annyival, hogy most rengeteg ilyen étterme van, lévén, hogy a McDonald’s accounton dolgozik.)E két év alatt annyi történt, hogy hogy átéltük azt a cunamit, amit a teljes állami pr-szektor átszabása jelentett. Szerencsére gyorsabban fordultunk, mint a Titanic és nem süllyedtünk el. Soha ennyi ügyfelünk nem volt: harmincnégy nagy, főleg nemzetközi ügyfél, nem egy több országban is. Soha ennyi nemzetközi elismerést nem kaptunk még. Októberben egy héten belül kellett Rómába, Katarba és Miamiba mennünk nemzetközi díjat átvenni. A fiúk eljárnak a Porter Novelli 64 országot tömörítő éves értekezleteire és már nemcsak tanulnak, hanem workshopokat vezetnek és case studykat adnak elő a másik 63 ország okulására.De a végén ugyanoda lyukadunk ki, mint ahol elkezdtem: mindezt az ügyfeleinknek köszönhetjük. Azoknak, akik először bekopogtattak az ajtón. Azoknak, akik húsz, tíz, öt éve velünk vannak és azoknak is, akik tavaly vagy idén jöttek, és remélem, hogy húsz évig maradnak.Én megvárom.Dr. Szántó Péter
Húsz-huszonegy éve volt Óbudán egy kisvendéglő. A szakács már akkor meggyőződéses híve volt a korszerű, egészséges, reform-táplálkozásnak. Olyan könnyű, bio jellegű ételeket lehetett ott enni, mint például sertéskörmös, sertéscsülkös marhapacal sült velővel nyakon öntve.Friss, idei Bilagittal.Néhány kollégámmal, akik akkor egy világelső amerikai pr-cégnél dolgoztunk hol itthon, hol külföldön, ide voltunk befizetve ebédre, és alighanem nagyon megfeküdhette a gyomrunkat a könnyű ebéd, mert egyszer csak azt mondtuk, hogy otthagyjuk a jól jövedelmező állásunkat, és csinálunk egy garázs-céget a semmiből.Hogy miért? Mert azt láttuk, hogy akkoriban a szaktudás ezeknél a külföldi cégeknél volt, de Magyarországon úgy adták el, mint bennszülötteknek az üveggyöngyöt, aranyárban. Ráadásul még volt az a mondás, amitől azóta is borsódzik a hátam: az ügyfélnek azt kell eladni, amit akar, azután azt kell megcsinálni, amit mi akarunk. Egyszerűen erkölcsi kérdés volt – ha úgy tetszik, hiúsági -, hogy megmutassuk: mi magyarok is képesek vagyunk ugyanolyan jól csinálni, mint ők, csak a fenti mondással ellentétben korrektül.1996 őszén tehát fejest ugrottunk a sötét semmibe, otthagytuk az amerikai fizetést, a céges autót, céges mobilt és a lakásunk manzárdjában négyen megalapítottuk a Noguchit. Jellemző, hogy az előző cégtől még tizen jelentkeztek, hogy inkább velünk jönnének a semmibe, de hát ennyi embernek nem kockáztathattuk az egzisztenciáját. Tényleg garázs-cég voltunk, rengeteg gyűrődéssel. A négy alapítóból kettő nem is bírta, visszamenekült a tutiba. Már a megtakarításaink végét éltük föl, amikor négy hónap után megszereztük az első ügyfelet. Fél évig tartott, mire annyi pénzünk lett, hogy irodát bérelhettünk. És közben lázasan gyártottuk a stratégiát, taktikát. Ha valaki bekukucskált volna a manzárd ablakán, bizonnyal azt gondolhatta, hogy Lipótmező zárt osztálya kiköltözött az Öv utcába. Olyanokat hallott volna, hogy öt év alatt piacvezető helyet kell elérnünk. Hogy tíz év alatt vonzóvá kell lennünk egy nagy nemzetközi cég számára. Hogy csak annyi pénzünk van, amit az ügyféltől kapunk. Ezért szeretni, tisztelni, segíteni kell az ügyfél céljait, és a mi célunk, hogy hosszú távú, stratégiai kommunikációs tanácsadók legyünk. Hogy lesz olyan ügyfelünk, aki húsz évig velünk marad. Hogy a pr egy teniszmeccs, ahol a mi munkánk, hogy a labda mindig a másik térfélen legyen. Vagyis mindig vissza kell ütni: kiszolgálni az ügyfelet. Hogy nálunk nem lesz olyan, hogy az egyik munkatárs zseni, a másik meg kávét főz és faxol.Nem lipótmezei lázálmok voltak, persze, ezek, hanem szakmailag, tudományosan megalapozott tételek. (Nem tudom, ma mi a helyzet, de akkor az egyetlen voltam az országban, aki Angliában szerzett MBA-t nemzetközi pr-menedzser szakon.)Nem telt le a tervezett öt év, csak négy, amikor piacvezetők lettünk. Legyőztük azt a világcéget is, ahonnét eljöttünk. Az első kelet-európaiként megkaptuk a Frontline 21. Díjat, mint a fejlődő országok legjobb pr-cége. Nem kellett tíz év: 2004-ben a világ akkori legnagyobb pr-cége, az Omnicom-Porter Novelli tett ránk visszautasíthatatlan ajánlatot.Körülbelül tíz évig tartott, míg stabilan, megdönthetetlenül, kikerülhetetlenül fölépítettük a céget. És akkor elkezdtük szervezni, hogy túlélje az alapítókat.Évről-évre törekedtünk arra, hogy mindig tehetségesebb, kreatívabb, kétnyelvű szakembereket találjunk. Húsz év után is minden tanácsadó ismeri a kávéfőzés rejtelmeit (a következő húsz év feladata lesz, hogy megtanulják a csészét is berakni a mosogatógépbe), és minden junior munkatárs 48 óra alatt összerittyent egy nemzetközi sajtótájékoztatót.Két éve lemondtam a cég operatív irányításáról, azt hiszem, senki se vette észre. Hogy értendő? Az ügyfeleknek mindig rendelkezésére állok ma is, de a fiúknak már nem. Ők már önállóan vezetik a céget, az elmúlt húsz év legtehetségesebb, legjókedvűbb csapatával.A fiaim szerencsére kezdettől érdeklődtek a kommunikációs szakma iránt. Fiatal koruk ellenére az ókori Rómában már földet kaptak volna a császártól, mint veteránok, mert leszolgálták a húsz évüket a légióban. Ők már külföldi egyetemeken ezt a szakmát tanulták, tudatosan készültek a szerepükre. (Igaz, a legkisebbnek, Andrásnak az volt az eredeti álma, hogy a gazdasági diploma megszerzése után lesz egy McDonald’s étterme, de végül is beérte annyival, hogy most rengeteg ilyen étterme van, lévén, hogy a McDonald’s accounton dolgozik.)E két év alatt annyi történt, hogy hogy átéltük azt a cunamit, amit a teljes állami pr-szektor átszabása jelentett. Szerencsére gyorsabban fordultunk, mint a Titanic és nem süllyedtünk el. Soha ennyi ügyfelünk nem volt: harmincnégy nagy, főleg nemzetközi ügyfél, nem egy több országban is. Soha ennyi nemzetközi elismerést nem kaptunk még. Októberben egy héten belül kellett Rómába, Katarba és Miamiba mennünk nemzetközi díjat átvenni. A fiúk eljárnak a Porter Novelli 64 országot tömörítő éves értekezleteire és már nemcsak tanulnak, hanem workshopokat vezetnek és case studykat adnak elő a másik 63 ország okulására.De a végén ugyanoda lyukadunk ki, mint ahol elkezdtem: mindezt az ügyfeleinknek köszönhetjük. Azoknak, akik először bekopogtattak az ajtón. Azoknak, akik húsz, tíz, öt éve velünk vannak és azoknak is, akik tavaly vagy idén jöttek, és remélem, hogy húsz évig maradnak.Én megvárom.Dr. Szántó Péter